Az első - teljes mértékben- Freinet pedagógia szerint működő osztályom elfogadása, vagy inkább megtűrése a tolerancia jegyében egész jónak volt mondható. S mi is igyekeztünk mindet megtenni azért, hogy MÁSSÁGUNKKAL ne borzoljuk a kedélyeket. Ha valami olyan "akciónk" volt ami másokra is hatással lehetett, mindig egyeztettem a kollégákkal, iskola vezetéssel. Így volt ez akkor is mikor az iskolai Mikulás várás volt.
Hatalmas ablak felületek voltak azon a részen ahol a mi folyosónk volt. Kínálta magát a gyerek munkák közzétételére, dekorálásra. Úgyhogy más osztályokat is bevonva elkészültek az első festések, és gyerekmunkákkal történő egyéb díszítések. A nagyméretű MIKULÁS is közös hajtogatás eredménye lett. S a gyerekek boldogan mutogatták, nézegették saját munkájukat. Más hangulata lett az egész térnek ott.
S ha már az elfogadást, megtűrést említettem, el kell mondanom, hogy 1994 tavaszán azért kisebb vihart kavart, hogy felső tagozatosak lesznek tanulóim. Én csak később tudtam meg, hogy több osztályfőnök jelölt is elhárította magától ezt a feladatot, s végül kényszerűségből, nincs más alapon az ének tanár lett az osztályfőnökük. Kollégáim tartózkodása , fenntartásai azonban nagyon hamar megváltozott, mikor a már ötödikes gyerekeket tanítványukként kellett fogadniuk. Azóta is a legnagyobb elismerésnek tekintem a tőlük kapott elismerő , őszinte szavaikat. Ugyanis október táján többen elmondták nekem, hogy nagyon féltek, hogy hogy lesz majd azzal a "SZABADON" felnőtt gyerek sereggel? S az Ő nagy meglepetésükre csak pozitív élményeik voltak.
"Nekem még ilyen osztályom nem volt! Nagyon jó velük lenni!"- kezdte az osztályfőnök.
A biológia tanár bevallotta, hogy ő nagyon félt, de félelme az első héten elillant, mert ahogy fogalmazott, olyan volt mintha nem is 5. osztályba menne tanítani, hanem a 8-osokhoz. Érett felsősökként viselkedtek.
A matematika és magyar tanár nagyon elégedett volt a tanítványaim tudásával, és a munkához való hozzáállással.
Mindez engem nem lepett meg, mert tudtam, hogy ez így lesz. Hiszen a Freinet pedagógia egyáltalán nem arról szól - amit sokan mondanak, írnak róla külső szemlélőként- hogy a gyerekek azt csinálnak amit akarnak. Hanem pont arról, hogy azt csinálhatnak ami a másikat nem akadályozza, nem zavarja. Ez persze napi szinten adott megoldandó helyzeteket, de ezen közben érettebb, egymásra figyelő de önmagukat is képviselni tudó , toleráns személyiségekké is váltak. Számukra az volt már természetes 10 éves korra, hogy a feladatokat a legjobb tudásuk szerint kell megoldani. Ezért én teljesen nyugodtan vártam a felső tagozatba lépésüket.
S álljon itt most akkor a korábban említett fogalmazás verseny győzteseinek írása, 4 évvel később. Melynek fontos momentumai azok voltak, hogy pályázat keretében hirdettem meg az osztályomban, és kollégáim a zsűri szerepét vállalva, döntöttek a helyezésekről. S nagyon örültünk a gyerekkel közösen, a tőlünk független zsűri méltató szavainak, s megjelentek természetesen az írások az áltatunk készített iskolaújságban is.
Szabolcs első helyezettes írása.
Áron különdíjas írása: , amit azért kapott, mert nincs ugyan benne párbeszéd, holott a kiírásnak része volt ez a feltétel, viszont nagyon színvonalasnak ítélték kollégáim. Aminek nagyon örültem jómagam is, mert mutatta, hogy igazán nagyszerű kollégáim voltak . Szakmai és emberi szempontok szerint is. Hiszen teljesen elfogadható lett volna, ha kizárják az egyik feltétel teljesülésének hiánya miatt. Nem ezt tették.