A tanítói lét permanens tanulás és alkalmazkodás az új helyzetekhez.. Mindenféle új helyzethez. Leginkább a tanulókkal kapcsolatos új helyzetekhez.
Milyen furán hangzana egy felvételiző válasza arra kérdésre, hogy miért akar épp tanító lenni? - ha azt válaszolná, hogy egy életen át tanulni, fejlődni, tanítani akar.
Holott ez lenne a legőszintébb, legtisztább motiváció, amit azonban nem tud még akkor ő maga sem. Sőt talán csak a pálya vége felé jön el ez a felismerés a számtalan megoldott helyzet összegzése kapcsán.
Persze már az első osztályváltásnál - akár azonos oszztályfokban tanít két osztályt tantárgycsoportos rendszerben, akár új osztály tanítása történik meg az életében szembesül azzal, hogy nincs két egyforma osztály. Sőt ami az egyiknél remekül működödött, a másiknák sokszor semmi rezonanciát nem vált ki.
Sokszor tanulók esetében - egyenként - is ez a helyzet.
Naponta újra és újra gondolkodni kell azon, hogy hogyan érje el annak a tanulónak a felcsillanó tekintetét magyarázatával, segítségnyújtásával, aki valahol elakadt a megértés folyamatában, mert valahol hiányzik egy apró mommentum, a kapcsolódási pont, az új és a régi ismeret összeillesztése között.
Talán egyszer eljut a tanítóképzés oda, hogy a leendő pedagógusok ahhoz kapnak segítséget, útmutatást, hogy miként építhetnek hidakat a tanuló és tananyag közé. Akkor majd olyanok mennek erre felsőoktatási területre akik valóban vállalják, hogy egy életen át tanulni - fejlődni- tanítani akarnak, és minden tanítványukat elkötelezetten magasabb tudásszintre akarják emelni, mint ahogy megérkeztek az életükbe. Függetlenül attól, hogy milyen háttérrel, adottsággal rendelkeznek.
100 évvel ezelőtt, még így működött a tanítóképző intézménye. Sőt még a '40-es évek végén '50-es évek elején is a régi oktatói gárda is ezt adta át az akkori növendékeiknek.
Az én tanítóképzős éveimben már a hangsúly a feladottak bemagolásain és a tanításban később sosem használt magasröptű tananyagokon volt. Kötelező irodalmi olvasmányok tartalmának visszamondása, óravázlatok írása, ami csak bemutatásra kellett, tartalmáról egyetlen kérdés sem hangzott el felém, pedig úgy szerettem volna elmondani, hogy miért épp azokat a feladatokat vettem bele, mi a célom velük. Környezetismeretből fogalmak, lexikon szócikk szerinti bevágása pontosan 100, volt a beugró vizsgán . A fehér törpétől a vörös óriásig, kémiai és fizikai meghatározásokon át a biológia szakkifejezéseig. Egyikre sem volt szükségem a pályafutásom alatt. Viszont diplomám nem lehetett ezen 100 szócikk visszamondása nélkül.
Arról jóformán sosem esett szó, hogy az iskolában nem csillogó szemű tanítványok sorfala fogadja majd a tanítót. Képesítés nélküliként nap mint nap meg kellett oldanom a saját problémás helyzeteimet, és ahhoz a tanulandó képzős anyag nem sok segítséget adott.
El tudom képzelni, hogy , milyen csalódás a frissen végzett tanítóknak az első igazi próbatétel amikor egyedül maradnak 20-30 tanulóval , a tananyaggal és követelményrendszerrel. Egy teljesen más légkörben, élethelyzetben , mint a tanítóképzők gyakorló iskoláiban látottak emléke.
Azóta tanulmányok sora mutatta ki, hogy a tanítók, tanárok amikor elakadnak akár az osztály irányítása akár a tananyag megtanításának feladatával a saját diákkori tapasztalatikból merítenek "megoldást". Ami egyfelől természetes hiszen valamibe kapaszkodniuk kell, márészt viszont mélységesen elszomorító, hogy nem kapnak igazi, használható útravalót a diplomájukkal a valódi munkájukhoz.
Szerencsés embernek mondhatom magam, mert a nagyszüleim pedagógusok voltak az 1920 évek közepétől a 1960-as évek közepéig. Így már eszmélésem óta az iskola, a tanítás volt az egyik meghatározó közegem. Folyamatosan azt tapasztaltam, hogy még a nyugdíj előtti utolsó hónapban is megtervezik a tanóráikat, vázlatot írnak, felkészülnek a következő napra. Függetlenül attól, hogy hány évtizede teszik ezt tanítási napról, tanítási napra.
Tanítóként nekem is ez volt az evidencia, sőt akkor már értettem is, hogy nincs két egyforma osztály, és a tananyagot sem lehet ugyanúgy előadni-gyakoroltatni egy másik osztállyal, mint a korábbival, vagy a másikkal. Aktualizálni kell az adott gyerekcsoporthoz, a bennük keletkező megértési, tanulási problémákhoz. Új és új utakat kell kiépíteni az Ő tudásaikhoz, stílusukhoz.
Ez sajnos szóba sem került a képzésünk során, s nem úgy látom, hogy etéren javult volna bármit is a helyzet. Pedig a tanítás alfája és omegája nem a tanyag, hanem annak átadni tudása, begyaroltatása, tudássá formlásáa.
Ehhez persze alapvetően azt is kellene tudni, hogy mi is az amit el kell sajátítatni készség szinten MINDENKIVEL , mit csak ismeret szinten és mindezeket mikor?
Az iránytű ebben (is) a józan ész!
Jó szintű olvasni tudás nélkül nem lehet olvasást követelni.
A jó szintű helyesírás nélkül, nem lehet az írásbeliséget használni semmire.
Az alapműveletek nélkül nincs magasabb matematika fogalmi rendszer sem.
ENNEK A HÁROM TERÜLETNEK A TELJESKÖRŰ MEGALAPOZÁSA Az ELSŐ OSZTÁLY FELADATA: ha ennek a szintje csak közepes a tanulókban, vagy annál gyengébb, akkor annak nagyon súlyos következményei lesznek.
Ezt 100 évvel ezelőtt is tudták és egyetlen palatáblával és palavesszővel mégis felvették sikeresen a "harcot" a tanítók tanítványaik érdekében. Sokszor osztatlan osztályokat tanítva.
Ma meg itt állunk azzal a ténnyel, hogy az olvasástechnika a számfogalom, és az átlátható tiszta íráskép kialakítása alapprobléma.
Elgondolkodtató! Miközben sem az ABC-nk, sem a számolás alapjai, sem a kezek írásra való alkalmatossága nem változott.
Változott viszont a tanítóképzés maga. Már csak kifogásokat , elkeserettséget lehet hallani. Olyan tanítóval találkozni aki boldog , örömmel megy az iskolába végezni a feladatát nagyítóval sem találkozni ! Mindenki oka az Ő elkeseredettségének, : a szülő, a gyerek, segítő személyzet hiánya, kivéve ŐT- saját magát.
Mélyen elgondolkodtató, hogy az egykor öntudatos, önérzetes, tanítani tudó tanítók utódaiból, hogyan, miért lett az elmúlt 30-50 évben fokozatosan másokat okoló, elkeseredett rétege a társadalomnak.
Az is elgondolkodtató, hogy aki annyira nem tud - nem akar változni, miért választotta azt a pályát ahol alapfeltétel a flexibilitás, a fejlődés és a tanulás minden nap. Miért tanításából akarja fenntartani magát?
Az is elgondolkodtató, hogy aki ennyire negatívnak látja magát a munkájában, miért csinálja tovább?
Nem kísérlem megválaszolni, mert nem nekem kell erre választ találnom, hanem mindazoknak akiknek a fenti problémája van.
Inkább két példával az ellenkezőjét reprezentáló emberekről írok.
Ili tanítónő ismerősöm 90 éven túl van. Szellemi épségben, de fizikailag már gyengélkedik. Reszket a keze, s Ő aki több száz - akár 1000 gyereket tanított meg írni-olvasni, számolni pályája során. Mamár csak úgy tud írni, hogy a bal kezével tartja a jobb kezét mikor ír. Egy évvel ezelőtt találkozott egy nála 30 évvel fiatalabb hölggyel aki egy kisebb agyvérzés után volt éppen, és úgy érzete, hogy nem tud már írni, nem ismeri már betűket (affáziának hívják ezt). Ili tanítónő 90 évesen nekiállt újra megtanítani írni. Eleinte csak betűket írt neki elő, amit otthon a 60 éves hölgy gyakorolt, majd szavakat írt elő neki gyakorlásra. A reszkető, önmagát fegyelmező kezével S visszahozta a hölgy írástudását. A tanító - ha ezt szívvel lélekel csinálta, tanító marad. Kilencven évesen is képes tanítani az arra rászorulót, mert elfeledhetetlenül a fejében van az, hogy hogyan épül fel az írástanítás rendszere.
Kérdezgettem őt beszélgetéseink során, hogy milyen volt az Ő tanítóképzős időszaka.Bejárósként, vonatozással, 5 km-es napi gyaloglással a vonathoz és onnan haza.
Amellett, hogy a tanáraik a tanítás mesterségét, az olvasás, írás, számolás megtanításának módszertanát , lépcsőfokait egy életre megtanították, nagyon nagy hangsúlyt fektettek a művészeti nevelésnek! Rendszeren és kötelezően vitték a hallgatókat múzeumokba, kiállításokra, színházakba, moziba és az operába is. S ha valakinek nem volt oda " illő" ruhája , hát adtak nekik kölcsön, csak Ő is el tudjon menni!
A zongorázás vagy furulyázás tanulása a kórusénekléssel együtt a képzés része volt. Csakúgy mint a rajzolni tanulás, de a hímzés - kézi varrás is az oktatás része volt. - Ellentétben a mi filozófia , tudományos szocializmus formális és matematikai logika tantárgyainkkal szemben, ők még érzelmi - esztétikai - kultúra iránti fogékonyságra való nevelést kaptak. S valahogy mindannyian meg is maradtak a tanítói pályán, és nem szenvedtek a tanítástól. ILI 90 évesen is önzetlenül, testi adottságokat legyőzve , segített annak akinek tudott.
-----------------------------------
Nagy meglepetésemre a múlt héten összeismerkedvén egy korombeli hölggyel a könyvtárban - Erikával - évtizedek óta először hallottam - Anna kollegámat és néhány volt tanítványomat kivéve- nemrég még tanító kollégától, hogy milyen jó volt tanítónak lennie. Akkora boldogság volt hallgatnom a projektjeit, amit maga talált ki magának és valósított meg azért, hogy az osztályában elültesse azt a szemléletet, hogy ők mindannyian egyenrangúak, és mindegyikük fontos része az egész osztálynak! . S milyen jó, hogy nem egyformák, és nem 30 egyforma gyerek jön szembe . Azt, hogy szükségünk van a különbözőségekre, a különböző tudásokra, viselkedésekre, hogy jól tudjuk érezni magunkat együtt. Melengette a szívemet, lelkemet, hogy olyan kollégával találkoztam aki örült annak, hogy taníthatott. Mennyi szín, mennyi érzelem van egy osztályban! - Mondta , s annyira tetszett ez a megállapítása, összegzése. A beszélgetésből aztán az is kiderült hogy a festészet kiemelten fontos számára, plusz a zene és az irodalom kikapcsolódás számára.
Vagyis mindaz ami feltöltődést, lecsendesedést, és érzelmi inteligenciát , érzékenységet fejleszti felnőttben gyerekben egyaránt.
Mely tantárgyakat csökkentették óraszámban leginkább az utóbbi évtizedekben? A magyar irodalmat , a rajzot - technikát és az ének-zenét!
Igaz ki is oktatná ezeket, hittel, lelkesedéssel, ha már a tanítóképzsésben sem hangsúlyos úgy mint 100- 50 évvel ezelőtt.
A kedvetlenség és az eszköztelenség gyökerei jól láthatóan a képzésben gyökeredznek.
Persze nekem sem volt a képzésem során művészeti nevelés. Szerencsém volt, hogy egy olyan közegből jöttem ahol evidencia volt a festészet , az irodalom ismerete, értéke. A zene , ének úgyszintén, mégha én nem is tanultam -sajnos- , de elemi erővel hatott rám már gyerekként a rádió által közvetített komoly és könnyűzenei műsorokban és otthoni közös éneklések okán.
Elmondható talán, hogy érzelmi, művészeti oktatás, nevelés , feltöltődés nélkül képzett tanítók, tanárok flusztrált , magára maradt érzéssel küzdő pedagógusokká válnak . Nincs mibe kapaszkodniuk, s így hogyan tudnák a hasonló hiányokkal érkező gyerekeket neveli, vezetni?
Nagyapám kis és nagyírásos tanítóképzős hímzése 100 éve velünk van és figyelmezett állandóan a pályám tiszteltére és feladatomra:
Nagymamám szintén 100 esztendős tanítóképzős hímzése, szintén velünk van. Bár az 50 éves napi használata kicsit megviselte már, de színei azóta sem fakultak, mint ahogy a bátorító, megértő kedves lényének emléke sem.
