BESZÉLGETÉS és a VITA is - módszertani elem

Képzeld  el, hogy reggel úgy kezdődik a tanítási napod, hogy körbeültök, s valaki elkezd mesélni az előző napjáról, vagy  az éjszakai álmáról, vagy a reggeli indulásáról,   Aztán más  folytatja, és lassan körbeértek, s  te is szóhoz jutsz. Lehet, hogy  mondasz  valamit saját magadról, lehet, hogy csak lezárod azzal, hogy milyen tevékenységekkel,  feladatokat készültél  aznapra , s hogy  milyen  "ellenőrzési pontokat"  iktattál be  a teljesítésük során. Ki, mikor  van kész a vállalt  feladatával, mik a kritériumai-? Aztán megbeszélitek, az időkereteket és utána elkezdi mindenki  a munkát. Vagy frontálisian, vagy  már csopottokban rögtön. S te nem azzal töltöd a tanítási napodat, hogy  irányítász, csendre, türelemre intesz, hanem segítesz hol egyiknek, hol másiknak  megbírkózni a feladatával, amíg a többiek  egyénileg vagy kis  csoportban  munkálkodnak. Mindenkivel tudsz  személyesen foglalkozni, tudsz segíteni   személyre szólóan.

Idilli állapot- nehezen elhihető, de  a  Freinet-s  hétköznapoknak elsőben  ez a természetes  menete. MInthogy az is , hogy a tanítás vége előtt  fél órával  újra a körben ültök mindannyian, s mindenki -egyenként  számot ad  arról, hogy mit végzett el aznap a feladatokból.   (Ezt  a részt  hagyják ki  azok akiknek megtetszik  a beszélgetőkör, pedig ez  legalább annyira  fontos része  a "beszélgetésnek" mint a reggeli  indítása   a napnak.

S aztán egyszercsak , hirtelen   kb 2-3 hónap után összefog pár gyerek (általában a fiúk közül) s bejelenti a reggeli  beszélgetőkörben, hogy ők ezt unják, nem érdekli őket, s ők nem akarnak a beszélgetőkörben ülni.

Meglepődsz,  elkeseredsz  - amikor ezt először éled át-, de hát miért? Olyan jól működött eddig. Hogy fogjuk akkor  továbbiakban indítani  a napot? - zakatol benned. Az osztály nagyobb fele meg   vitatkozik a kis csoporttal, hogy márpedig ez kell, ez  így jó  ahogy van. Ők meg változatlanul azt  mondják, hogy nekik unalmas, ők inkább mást csinálnak helyette. 

Milyen egyszerű volna  a beszélgetőkör megtartók mellé  állni, és minden maradna  a régiben! Győzött a többség és  kész! De tudod, hogy nem teheted, komolyan kell  venned  a kisebbség igényét, gondolatait is, viszont  nem eshetsz át  a ló túloldalára, hogy jó akkor  legyen amit  Ők akarnak. Olyan alternatívát kell ajánlanod ami mindkét  tábor  számára  elfogadható.

S nyílván ott  van  történetben  a te saját igényed, hogy : reggel azzal kezdődjön a nap, hogy a  feladatokat NEM  előttük állva  osztod ki, hanem  körben ülve,- velük egy magasságban- , elmondod, megbeszélitek, finomhangoljátok - mint ahogy eddig is volt

Tipikus  kecske-káposzta   helyzet.  Felajánlod  tehát, hogy rendben  egy hét  próbaidőre  elehagyjáok a reggeli és déli bszélgetőköröket, de egy hét múlva  visszatértek a tapasztalatokat megbeszélni, és  egy olyan  szabályrendszert  kialakítani ami a tanulságokból megfogamazható.

Nem lelkesen- de elfogadja  a próbaidőt mindkét  tábor. MIndegyik többet szeretett volna elérni, s ily módon vesztesek, de azt belátják, hogy abban legalább egyetértenek - hogy   nem sikerült az akaratukat érvényesíteni teljesen. 

A próbaidő alatt kínosan  ügyelsz arra, hogy ne rángasson bele  semmilyen kis csoport mini beszélgetőkörbe -pedig  megpróbálják minden nap, de  ellenállsz, Őrködsz a megállapodás felett, csupán azt teheted, hogy  kéred írja/ rajzolja le az élményét, s gyűjtitek egymás után összeraagsztva a lapokat. Megnézheti aki akarja, de nem ültök le beszélgetni róla. 

A kijelölt  napon viszont  leültök (ők is akik  nem akaták a beszélgetőkört  a továbbiakban) és megbeszélitek a tanulságokat.  Hangzanak az élmények, érzések  egymás után, S ezek teljesen ellentétesek  felszabadultáság érzés  a kis  csoportnak, szomorúság a többieknek. S aztán jönnek a közös tanulságok, s  jön az újabb megállapodás. Reggel 5-10 percre összeülünk a körben, hogy  megbeszéljük a napi feladatokat, és  hétfőn és esetleg csütörtökön továbbra is lesz  beszélgetőkör  annak aki részt szeretne  venni   benne.  Aki viszont nem vesz részt rajta, nem alakíthat  egy külön  kiscsoportot, hanem saját padjánál valamilyen csendes  tevékenységgel kell elfoglalnia  magát. 

Végülis ez aztán tartósnak bizonyult és kitartott  4 éven át. 

Ekkor  értettem meg igazán, hogy akkor csinálom jól elsősökkel a beszélgetőköröket, ha eljön az idő, hogy fellázadnak ellene egy idő után. S később, ez szerencsére, minden  új csoporttal megtörtént, ami megnyugtatott, mert tehát  mernek, ellentmondani, titakozni, kiállni saját  maguk véleményéért, és ez a nevelési célom.

Beszélgetőkör volt akár napközben is  később egy -egy probléma, (pl radír lopás miatt) vagy új projekt  megbeszélésekor Harmadikban, negyedikban már nagyon komoly témák kerültek elő ezeken a beszélgetéseken    megbeszélésre, kimondásra, megvitatásra. A környezetvédelemtől kezdve, az ufókig, széles  a skála.  Ami éppen a környezetükben borzolta kedélyüket, vagy épp közös élmény átbeszélését  szolgálta, de  a reggeli összeülés az jobbára csak a feladatok megbeszélésére  korlátozódott. 

Az Öbölháború idején, olyan elsodró erejű volt a "bevonódásuk" a tv által közvetített  hírekbe, hogy két héten keresztül minden reggel az volt az első, hogy ezeket mesélték, lerajzolták, szövegbe foglalták. Egyszerűen reménytelen volt  bármilyen iskolai feladathoz hozzáfogni, míg ki nem adták magukból a félelmeiket, kérdéseiket. Egy külön könyv is készült ezekből a rajzokból, írásokból, úgy, mindenkinek  saját lapja lett benne . Melyet én őriztem a továbbiakban, féltve őrzött kincsként. 

Négy  év múlva a - sors  kiszámíthatatlan  útjaként - egy komoly  konfliktus megoldásává vált ez a könyv számukra és számomra egyaránt.

Nyolcadikos korukban  elvállaltam két hónapra - a kolléga  hosszantartó betegsége miatt- a történelem órákat  náluk - a saját első osztályom mellett  természetesen-. 

Mikor először  bementem hozzájuk azonnal tapasztaltam, hogy bár  még mindig szeretettel, gondolnak  vissza    a közös éveinkre, de oly messzire  kerültek attól amiben annak idején  dolgoztak, hogy reménytelen projektben  végigvini a tanyagot. Részint mert  45 perces órákra szabdalva éltek, másrészt oly mértékben  megtanultak " iskolásként"  viselkedni, hogy csak  kapkodtam a fejem  Az önálló munkavégzést  már nem akarták. Passzívan viselkedtek, Olvassam / mondjam el,  amit akarok, addig ők elvannak a maguk dolgaival, esetleg   bemondanak  valami "jópofát"  s eltöltődik az a 45 perc. Egyébként is kit érdekel a II. világháború mit  tananyag?  A jótanulók persze  tanulni szerettek volna, de a nemérdeklődő nagyobb rész mindig tett arról, hogy ez se  valósulhasson meg teljesen.

Komolyan elhatároztam, hogy  én lemondom ezt a  helyettesítősdit, alkalmatlan vagyok már  a hagyományos  pedagógiát képviselni, fegyelmezni, fenyegetni, büntetni-jutalmazni. 

Adtam magamnak egy utolsó lehetőséget a következő órára. Szilárdan eldöntve, hogy megmondom nekik, elengedem ezt a dolgot. Jöjjenek minden órára hozzájuk az épp aktuális  helyettesítő tanárok, és - tulajdonéppen,mérgemben és elkeseredésemben -  búcsúzóul bevittem  a négy év előtt készített könyvüket, az Öbölháborúról. 

Én ezeket a gyerekeket  akartam tanítani, de belátom, hogy eljárt felettem az idő. 

Ami ez után következett, az alapjaiban változtatta meg az Ő és az én elkövetkező 2 hónapomat. Mérges  voltam ezt nyílván  érezhették. Letettem az első asztalra  asztalra  a könyvet, s mondtam, hogy ma  ez a tananyag, és egyben az én búcsúm tőlük.

Hátramentem a terem  végébe. A könyv köré  gyűltek, s mivel csak egy szalaggal volt összefogva a lapok erdeje, kibontottták és mindenki elvitte a maga  lapját.  Pár perc után néma csönd  ereszkedett a teremre, majd   apró suttogásokat hallottam.  Mutogatták egymásnak a lapjaikat, s valóban az egész óra azzal telt el, hogy mindent elolvastak . A csöngetés  előtt  10 perccel  előrementem, és mondtam, hogy kérem vissza  a könyv lapjait, el akarom vinni. 

S ekkor egy elemetális  és egyöntetű "lázadás"  tört fel belőlük, s kijelentették, hogy ez nem az enyém , ez az övék,  (igazuk volt ) s nem adják vissza, mert ők a sajátjukat haza akarják vinni. Újra azokat a fiatalokat láttam akik 4 évvel korábban   a felső tagozatba léptek . 

Megmondtam nekik, hogy én képtelen vagyok az általuk felsőben  megszokott-módon létezni a tanórákon. Ha képesek  együttműködni , képesek gondolkodva tanulni akkor maradok, ha nem,  semmi gond akkor jön majd  más,  aki alkalmas  arra, hogy fegyelmezze, jutalmazza - büntesse őket. 

Hosszú csend lett. Meglepődtek, hogy rajtuk áll a döntés. Tessék maradni szólt halkan az egy fiatal hölgy, s  kórusban helyeseltek a többiek.

Így az elkövetkező két hónapot, -ha nem is  Freinet-esen - , de komoly munkával, tanulással együtt töltöttük. Újra értelmes  hozzászólások, elgondolkodtató kérdések, megállapítások hangoztak el tőlük. Eredményes, szép időszak volt, örültem, hogy újra együtt lehetünk. 

Freinet gondolatával - mondanám inkább iránytűjével zárom  ezt  a bejegyzés. Megerősítve, hogy a beszélgetés, a vita az egyik  alappontja  az egész  Freinet módszertannak. Kihagyhatatlan része a mindennapoknak. Számtalan formában kap teret. Nem csupán élőszóban. A  szabad önkifejezés összes technikájában is a közlés, a mondanivaló megformálása , átadása  a kulcs. 



Nébl Zsolttal készített videófelvétel margójára


Idézet Nébl Zsolt hitvallásából : 
" A gyerek az úgy van kitalálva, hogy minden érdekli, mindent szeretne megtanulni  és a biztonság felé orientálódik . 
Ha a biztos kezet  egy bűnszervezetnél éri  el,
 akkor ki fogják használni.
 Ha egy jó ember nyújtja felé akkor jó ember lehet belőle"


A  Nébl Zsolttal készített  videó nem a Freinet  pedagógiáról szól, de minden  gondolata, annyira  fontos, hogy  feltétlen  helyet kell kapjon itt. Oly mértékben értek egyet és tisztelem a munkásságát,tartom példaértékűnek, hogy meg akarom osztani a világgal. Remélem sokan  megnézik  majd  országhatáron belül és kívül is!  

Amikor meghallottam, tőle, hogy Sükösdön kezdte  a tamburazenene  oktatását, rögtön  eszembe jutott, hogy  nagyapám is Sükösdön kezdte  tanítói  munkáját még a '20-as évek derekán. Ott volt az első állása , helyettes   tanítóként.

Vaskúton meg én dolgoztam  építőtáborosként  10 napot  az akkori TSZ földjén, 

Érdekesek ezek a  "földrajzi"  kapcsolódások, de  a lényege  szimpáriámnak Nédl Zsolt munkássága. A hitvallása , miszerint menedzselni kell a gyerekeket, mert minden gyerekben ott van a tudásvágy, fejlődési igény, s attól függ élete  alakulása ezen idejében , milyen  " karizmával  találkozik" , Ha  rossz emberrel, akkor  kiszolgáltatottá válik, ha tiszta egyenes  és erős erkölccsel rendelkező ember áll mellette, akkor Ő is olyanná válhat!  

S még egy mondat amit a közoktatás  elfelejtett hitvallásként megfogalmazni is magának,  így közvetíteni sem tudta /tudja !

Nem a gyerekbe tömött  tananyag  mennyisége a mérce munkájuknak: Ahogy Nébl Zsolt nagyon egyszerűen  megfogalmazza a feladatának, munkájának  lényegét:  

" Ha nem is lesznek  zenészek, de jó embererek lesznek az biztos! "  

Célja :

 " Szeretném ezt a zenekart úgy bővíteni, hogy legyen több száz tagja  és több ezer Sugo zenekar az országban. Eljussunk az összes szegregátumba , tudjunk alakítani mindehol egy - egy kis sugo tambura zenekart. 

Egyszerű emberek  vagyunk és zenészként Úriemberek! Tehát ha hangszer kerül a kézbe  tiszta kézzel nyúlunk hozzá, Nyakkendőben úriemberként is kell viselkedni, aki ezt nem tartja be  annak könnyű kikerülni a zenekarból! " 

Az én vágyam is  az , hogy a  Freinet pedagóia  eljusson minden szegény, hátrányos helyzetű gyerekhez, hogy megélhessék a tanulás örömét,  kiteljesedjenek. Sajnos ezt úgy látszik nekem már nem sikerül így 70 +-an . Pedig  pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy a Freinet pedagógiai szemlélet gyereknek, pedagógusnak  örömet, kiteljedést és  békét hoz az életébe. 

Levelezés-mint módszertani elem

Bizonyára  , már  a cím is meghökkentő. Miért  módszertani elem a levelezés? 

Azért mert nem magánlevelekről van szó, hanem,  egymástól távol levő (akár országhatáron átívelő osztályok  egymás felé nyitásáról, kapcsolatteremtéséről, tapasztalatok cseréjéről, élethelyzeteik - szokásaik, kedvteléseik, élményeik (kultúrális-sport) ,  osztályújságjaik megismeréséről, átadásáról  szól.

Nyílván ez , most az internet korában  furcsának tűnik, hiszen két kattintásal élő kapcsolatot lehet  létrehozni, de '89-ben, '90-es években ez  teljesen újszerű volt hazánkban.  Balmazújváros  egyik  iskolájának  negyedik osztályával  létesült az első ilyen kapcsolatunk, mert  a kollégával  Búbánatvölgyben  ismerkedtünk össze. 

Csomagolópapírra írt  bemutakozó levelünket, többszöri   "levélváltás"  követte, amelyeket mindkét   osztály  örömmel és  várakozással telien  készített el, és adtunk-adtak ők is  postára.  Várakozás, kíváncsiság, hasonlóságok  keresése,  a másik  megismerésének  vágya  fűszerezte ezt az időszakot.  Elküldtük  osztályújságaink példányait, ami őket is arra ösztönözte, hogy  élménybeszámolókat írjanak a maguk eseményeiről. Első  meglepetés  persze az azonos keresztnevek és azonos  ünnepek voltak , amikről máris lehetett "beszélni, kérdezni.  

Sajnos ez a kapcsolat  felsőtagozatba kerülésükkel megszűnt. Azonban az a pár hónap amíg élő volt a kapcsolat pezsdítően hatott mindkét   osztály életére.

Csak ajánlani tudom!

Ma  úgy tenném, hogy  felvenném a kapcsolatot  bármilyen más  iskola  adott évfolyamával, és  papíralapú levelezést kezdeményeznék. Minél távolabbi  iskola  lenne a célpontom. Nagyon fontosnak tartom -változatlanul-, hogy meg kell ismerni a tőlünk  különböző életkörülményű, más tájon élő  társainkat. Az Ő  életüket,  szokásaikat, s persze  megmutatni a  magunk örömeit, problémáit, szokásainkat (pl osztályújságunkat, életkönyvünk tartalmát.) Így, utólag sajnálom, hogy ez a forma kimaradt az osztályaim életéből. 

A későbbi  osztályaimnál két módosult  formájával  tudtam  behozni számukra a kapcsolatteremtés ezen formáját. 

Egyrészt  tananyaghoz kapcsolódóan- pl a levélírás 3-os tananyag- Mindenki  felírta a saját nevét  egy  papírdarabra. kalapba tettük, és  mindenki húzott egy  nevet a társai közül, s neki kellett egy  bemutatkozó  levelet írni , úgy hogy magáról is ír pár mondatot, és kérdéseket  is tesz fel a címzettnek. Borítékba tették, megcímezték (ez is tananyag volt akkoriban) , s  egy saját tervezésű bélyeget is rajzoltak rá.  Csináltunk egy  "postabélyegzőt" papírdúccal. Így  lebégelyezték és az osztálytársuk asztalára tették. Közös  levélbontás volt, egyrészt, hogy lássam mindenki kap-e  levelet, másrészt a reakciókra  kíváncsi voltam.  Nagyon érdekes  és tanulságos   volt.  Egyrészt a meglepődések a véletlennek köszönhető kapcsolatokról, másrészt, hogy bár akkor már két és fél éve minden nap  találkoztak egymással, mégis  a meglepetés erejével hatott számukra. Több esetben új  kapcsolatok is  kialakultak  a levelezések   nyomán. Sokkal jobban megismerték egymást. Változó ideig tartott a "levelezés" Páratlan számú volt az osztály akkor így én is  levelezőtárssá váltam. :-) 

Az SNI-is osztályaimnál negyedik osztályban a nemzeti parkok  tananyagot használtam fel a levélírás általános  szabályainak   megismerésésre, gyakorlására. Mivel pont annyian  voltak ahány nemzeti parkunk van, mindenki  húzott egy   nemzeti parkot és , oda írt levelet, azzal a  kéréssel, hogy  mivel épp ez a tananyaguk, és szeretnének  szóróanyagot kapni a park nevezetsségeiről. Kézzel írott levelek voltak, s nagy izgalommal vártuk, hogy ki mikor  kapja meg a válaszát?  Nagy esemény  volt  minden  levélbontás. Izgalom, hogy kap-e mindenki  valamilyen kis  szórólapot , vagy  valami közös plakátot kapnak?  Nagyon nagy öröm volt minden egyes  matrica, képes   ismertető, s egyértelműen felvillanyozta osztály minden tagját , hogy  minél többet  megtudjanak Nemzeti Parkjainról.  Természetesen köszönő-válasz levelet is kellett küldeni, amibe  mindig került egy  saját készítésű rajz is. Általában   a megkapott kép egyiket felragasztották egy nagyobb fehér lap közepére vagy szélére és  kiegészítették rajzukkal a tájat. Ez a képalkotás egyébbként is  szeretett   időtöltésük volt már  akkora. 

Tehát sokféle  megjelenítődési  formája lehet ennek a technikának is, és  egyáltalán nem elavult  módszer a mai  digitális   világban , sőt kitágultak a lehetőségek e téren is. 



A Freinet házaspár,  módszereivel, valójában megelőzte korunkat, s valóban a MODERN PEDAGÓGIA  sarokköve  lett ! Sok  alternatív irányzat  felhasználta / használja a 6 módszertani elem  egyikét-másikat, - ami  jó - de együttesen   érvényesül valójában  a Freinet szellemiség. 

Könyvírás 6-7 évesen? IGEN!

1990. szeptember elsején  tankönyvek  nélkül  csupán egyetlen  nagy alakú fűzött  füzettel  léptek elsőseim az osztályba. Nem cipeltek  nehéz táskákat. Uzsonna, innivaló volt a felszerelésük. No meg  feltöltött  tolltartó, olló és ragasztó.   Mintha csak az óvódát  folytatnák, csak más térben, más csoportösszetétellel. 

Nem is sejtették, hogy egy pár órán belül milyen  aktívan belekerülnek az iskolai  tanulásba, és azt meg végképp nem sejtették, hogy  könyvkészítésbe  fognak   a következő naptól. 

Pedig ez történt, s minden őket követő osztályommal így volt. 

Az előző bejegyzésben  bemutatott  betűtanulási módszer  egyik fontos aspektusa, épp az, hogy saját maguk, napról-napra , lapról - lapra haladva elkészítették első könyvüket a  BETŰK VARÁZSÁT.  Egyetlen közös  pontja könyveiknek a betűk képoldala volt amit tőlem kaptak, a haladásunk sorrendjében, amit  beragasztották a nagyalakú füzeteikbe. Majd  a további feladataik teljesítése is bekerült szép sorban ahogy  elvégezték. 

Hamar észlelték,  tapasztalták, hogy nem óvodás feladatokat  kell teljesíteni, hanem intenzíven a betűkkel vannak  elfoglalva. Meghatározott betűket keresgéltek az újságokban,  vágták,  ragasztották a kijelölt helyre. Színeztek, saját élményeiket  rajzolták bele a saját  "könyvükbe". Tapogatták az új és újabb betűk 3d-s  alakjait. Tapasztalásaikkal teltek meg a  lapok. Ahogy ügyesedtek a vágásokban, ragasztásokban,betű és forma nyomdázásaikban, rajzolásban úgy  lettek egyre szebbek, kiegyensúlyozattbak oldalaik.  

Mire a mássalhangzókhoz értek,  látható volt  számukra is , hogy a betűtanulás és azok összeolvasása nem könnyű, minden nap  erőfeszítést, odafigyelést de egyben sikert is hozó  tevékenység. Úgy mentek haza,hogy lezárták a napi  "munkájukat". Nem cipeltek haza   elvégzendő feladatokat, játszhattak, pihenhettek.  

Mikor  véget ért  ez a tanulási rész, mindenkinek volt egy komplett  ABC-és könyve ,amit  saját  maga  alkotott meg a délelőttök folyamán. Elkészítették négy hónap alatt életük első könyvét,  a BETŰK VARÁZSÁt és KÖZBEN MEGTANULTAK OLVASNI,  sőt már a második könyvüket készítették ,  ugyanezen módszerrel,  ami  számfogalom kialakutását valósítja meg bennük.  

Így fél év alatt - ahelyett, hogy vadidegen emberek elképzeléseit  töltötték volna ki ceruzájukkal, színeseikkel- saját  könyvüket  hozták létre.






Az első közös  könyvük  a:  HASONLÓSÁGAINK címet  kapta. Freinet  ezeket ÉLET KÖNYVEKNEK nevezte, s módszerének szerves alkótó eleme. Ezekből csak egy  példány készült, és a közös könyvtár  részeként állandó helye  volt a könyvespolcunkon. 



Egy évvel később a CICA KÖNYV lett az első közös ÉLET KÖNYVük. Egy beszélgetőköri  élményből indult. Egyiküknél kiscica született. Végeláthatatlan élmény és tapasztalat áradat  tört felszínre bennük. Ez az a  pillanat, amikor az ember  félreteszi az aznapra  szánt  feladatait, és   helyette, engedi, hogy írásban, rajzban  rögzüljenek ott rögtön az élményeik.  12 oldalas könyv lett belőle egy délelőtt alatt, Náhány részlet belőle: 




Egy elfeledett elhatározás megvalósítása



Az  1980-as a évek közepe táján tantestületi kirándulásra  mentünk Sárospatakra. Amikor  megláttam Comenius Orbis pictus -át alig tudtam  "elszakadni " tőle. Lenyűgözött, hogy  ez a 300 éves tankönyv milyen modern, mennyire a mának szól. El voltam tőle  bűvölve, s  átfutott az agyamon, hogy én is fogok majd egy ilyent csinálni, de ahogy jött a gondolat, úgy feledésbe is merült bennem

Azonban 1990 tavaszán amikor engedélyt kaptam arra hogy a Freinet pedagógia alkalmazásával  taníthatom az osztályomat  elsőtől kezdve negyedik végéig,  elhatároztam, hogy akkor el kell készítenem az "én képes tankönyvemet" számukra. Mégha  nem is könyvalakban kapják kézbe majd, hanem maguk alkotják meg. Ehhez a munkájukhoz azonban szükségük volt kész sémákra, feladatrendszerekre. 

Munkakártya sorozatot készítettem a betű és számfogalom tanításra. A hozzájuk kapcsolódó tevékenységi rendszerrekkel együtt, így külön  projektté állt össze  ez a nagyon fontos időszak a gyermekek számára. 

A betűtanítási projekt  felépítésének vázlata látható itt  az első betűn bemutatva



Innentől, a feladatok választható sorrendben is remekül működtek, jó időkihasználással. Szükség szerinti,   célzott segítségnyújtással,  és  nem kellett feltétlen a padban ülve  végezni! Lehetett közben halkan beszélgetni , segítséget kérni egymástól is, vagy  együtt végezni a feladatot  2-3 gyereknek . 








Minden betűnél ennyi gyakorlásra, és rögzítési formára van szükség ahhoz, hogy stabil betű ismeretet érjünk minden tanulónál.

A különböző képesség, készségfejlesztő feladatok amellett, hogy a betű rögzítést teszik változatossá, megalapozzák a többi tantárgyhoz szükséges  ismeretek  közös  szintre juttatását, és ezzel megkönnyítik  és megalapozzák a későbbi "tantárgyi tudások"  sikereit! . A második betűtől  olvasási feladatok is vannak, egyre   nagyobb terjedelemben. Ez az része  feladatoknak, amit  pedagógusnak  minden tanulót egyénileg meg kell kell hallgatnia . Ha még nem hibátlan akkor  gyakorlást  kérni tőle. 
Csak hibátlan olvasás az elfogadható Ekkor ezek még  rövid szótagok és szavak majd mondatok, de abból nem lehet engedni, hogy pontosan olvassa !

Új betű bevezetésre akkor került  sor , amikor minden   tanulóban tévedés mentesen rögzült  az adott  betű 

Ez kezdetben négy napot is igénybe vehet, de miután megtanultak betűket megtanulni,  lerövidült  három , majd  két napra egy új betű megtanulása..