Képzeld el, hogy reggel úgy kezdődik a tanítási napod, hogy körbeültök, s valaki elkezd mesélni az előző napjáról, vagy az éjszakai álmáról, vagy a reggeli indulásáról, Aztán más folytatja, és lassan körbeértek, s te is szóhoz jutsz. Lehet, hogy mondasz valamit saját magadról, lehet, hogy csak lezárod azzal, hogy milyen tevékenységekkel, feladatokat készültél aznapra , s hogy milyen "ellenőrzési pontokat" iktattál be a teljesítésük során. Ki, mikor van kész a vállalt feladatával, mik a kritériumai-? Aztán megbeszélitek, az időkereteket és utána elkezdi mindenki a munkát. Vagy frontálisian, vagy már csopottokban rögtön. S te nem azzal töltöd a tanítási napodat, hogy irányítász, csendre, türelemre intesz, hanem segítesz hol egyiknek, hol másiknak megbírkózni a feladatával, amíg a többiek egyénileg vagy kis csoportban munkálkodnak. Mindenkivel tudsz személyesen foglalkozni, tudsz segíteni személyre szólóan.
Idilli állapot- nehezen elhihető, de a Freinet-s hétköznapoknak ez a természetes menete. MInthogy az is , hogy a tanítás vége előtt fél órával újra a körben ültök mindannyian, s mindenki -egyenként számot ad arról, hogy mit végzett el aznap a feladatokból. (Ezt a részt hagyják ki azok akiknek megtetszik a beszélgetőkör, pedig ez legalább annyira fontos része a "beszélgetésnek" mint a reggeli indítása a napnak.
S aztán egyszercsak , hirtelen kb 2-3 hónap után összefog pár gyerek (általában a fiúk közül) s bejelenti a reggeli beszélgetőkörben, hogy ők ezt unják, nem érdekli őket, s ők nem akarnak a beszélgetőkörben ülni.
Meglepődsz, elkeseredsz - amikor ezt először éled át-, de hát miért? Olyan jól működött eddig. Hogy fogjuk akkor továbbiakban indítani a napot? - zakatol benned. Az osztály nagyobb fele meg vitatkozik a kis csoporttal, hogy márpedig ez kell, ez így jó ahogy van. Ők meg változatlanul azt mondják, hogy nekik unalmas, ők inkább mást csinálnak helyette.
Milyen egyszerű volna a beszélgetőkör megtartók mellé állni, és minden maradna a régiben! Győzött a többség és kész! De tudod, hogy nem teheted, komolyan kell venned a kisebbség igényét, gondolatait is, viszont nem eshetsz át a ló túloldalára, hogy jó akkor legyen amit Ők akarnak. Olyan alternatívát kell ajánlanod ami mindkét tábor számára elfogadható.
S nyílván ott van történetben a te saját igényed, hogy : reggel azzal kezdődjön a nap, hogy a feladatokat NEM előttük állva osztod ki, hanem körben ülve,- velük egy magasságban- , elmondod, megbeszélitek, finomhangoljátok - mint ahogy eddig is volt.
Tipikus kecske-káposzta helyzet. Felajánlod tehát, hogy rendben egy hét próbaidőre elhagyjáok a reggeli és déli beszélgetőköröket, de egy hét múlva visszatértek a tapasztalatokat megbeszélni, és egy olyan szabályrendszert kialakítani ami a tanulságokból megfogamazható.
Nem lelkesen- de elfogadja a próbaidőt mindkét tábor. Mindegyik többet szeretett volna elérni, s ily módon vesztesek, de azt belátják, hogy abban legalább egyetértenek - hogy nem sikerült az akaratukat érvényesíteni teljesen.
A próbaidő alatt kínosan ügyelsz arra, hogy ne rángasson bele semmilyen kis csoport mini beszélgetőkörbe -pedig megpróbálják minden nap, de ellenállsz, Őrködsz a megállapodás felett, csupán azt teheted, hogy kéred írja/ rajzolja le az élményét, s gyűjtitek egymás után összeraagsztva a lapokat. Megnézheti aki akarja, de nem ültök le beszélgetni róla.
A kijelölt napon viszont leültök (ők is akik nem akaták a beszélgetőkört a továbbiakban) és megbeszélitek a tanulságokat. Hangzanak az élmények, érzések egymás után, S ezek teljesen ellentétesek felszabadultáságérzés a kis csoportnak, szomorúság a többieknek. S aztán jönnek a közös tanulságok, s jön az újabb megállapodás. Reggel 5-10 percre összeülünk a körben, hogy megbeszéljük a napi feladatokat, és hétfőn, és esetleg csütörtökön továbbra is lesz beszélgetőkör annak aki részt szeretne venni benne. Aki viszont nem vesz részt rajta, nem alakíthat egy külön kiscsoportot, hanem saját padjánál valamilyen csendes tevékenységgel kell elfoglalnia magát.
Végülis ez aztán tartósnak bizonyult és kitartott 4 éven át.
Ekkor értettem meg igazán, hogy akkor csinálom jól elsősökkel a beszélgetőköröket, ha eljön az idő, hogy fellázadnak ellene egy idő után. S később, ez szerencsére, minden új csoporttal megtörtént, ami megnyugtatott, mert tehát mernek, ellentmondani, titakozni, kiállni saját maguk véleményéért, és ez a nevelési célom.
Beszélgetőkör volt akár napközben is később egy -egy probléma, vagy új projekt megbeszélésekor Harmadikban, negyedikban már nagyon komoly témák kerültek elő ezeken a beszélgetéseken megbeszélésre, kimondásra, megvitatásra. A környezetvédelemtől kezdve, az ufókig, széles a skála. Ami éppen a környezetükben borzolta kedélyüket, vagy épp közös élmény átbeszélését szolgálta, de a reggeli összeülés az jobbára csak a feladatok megbeszélésére korlátozódott.
-------------------------
Az Öbölháború idején, olyan elsodró erejű volt a "bevonódásuk" a tv által közvetített hírekbe, hogy két héten keresztül minden reggel az volt az első, hogy ezeket mesélték, lerajzolták, szövegbe foglalták. Egyszerűen reménytelen volt bármilyen iskolai feladathoz hozzáfogni, míg ki nem adták magukból a félelmeiket, kérdéseiket. Egy külön könyv is készült ezekből a rajzokból, írásokból, mindenkinek saját lapja lett benne . Melyet én őriztem a továbbiakban, féltve őrzött kincsként.
Négy év múlva a - sors kiszámíthatatlan útjaként - egy komoly konfliktus megoldásává vált ez a könyv számukra és számomra egyaránt.
Nyolcadikos korukban elvállaltam két hónapra - a kolléga hosszantartó betegsége miatt- a történelem órákat náluk - a saját első osztályom mellett természetesen-.
Mikor először bementem hozzájuk azonnal tapasztaltam, hogy bár még mindig szeretettel, gondolnak vissza a közös éveinkre, de oly messzire kerültek attól amiben annak idején dolgoztak, hogy reménytelen projektben végigvinni a tanyagot. Részint mert 45 perces órákra szabdalva éltek, másrészt oly mértékben megtanultak " iskolásként" viselkedni, hogy csak kapkodtam a fejem Az önálló munkavégzést már nem akarták. Passzívan viselkedtek, Olvassam / mondjam el, amit akarok, addig ők elvannak a maguk dolgaival, esetleg bemondanak valami "jópofát" s eltöltődik az a 45 perc. Egyébként is kit érdekel a II. világháború mit tananyag? A jótanulók persze tanulni szerettek volna, de a nem érdeklődő nagyobb rész mindig tett arról, hogy ez se valósulhasson meg teljesen.
Komolyan elhatároztam, hogy én lemondom ezt a helyettesítősdit, alkalmatlan vagyok már a hagyományos pedagógiát képviselni, fegyelmezni, fenyegetni, büntetni-jutalmazni.
Adtam magamnak egy utolsó lehetőséget a következő órára. Szilárdan eldöntve, hogy megmondom nekik, elengedem ezt a dolgot. Jöjjenek minden órára hozzájuk az épp aktuális helyettesítő tanárok, és - tulajdonéppen, mérgemben és elkeseredésemben - búcsúzóul bevittem a négy év előtt készített könyvüket, az Öbölháborúról.
Én ezeket a gyerekeket akartam tanítani, de belátom, hogy eljárt felettem az idő.
Ami ez után következett, az alapjaiban változtatta meg az Ő és az én elkövetkező 2 hónapomat. Mérges voltam ezt nyílván érezhették. Letettem az első asztalra asztalra a könyvet, s mondtam, hogy ma ez a tananyag, és egyben az én búcsúm tőlük.
Hátramentem a terem végébe. A könyv köré gyűltek, s mivel csak egy szalaggal volt összefogva a lapok erdeje, kibontottták és mindenki elvitte a maga lapját. Pár perc után néma csönd ereszkedett a teremre, majd apró suttogásokat hallottam. Mutogatták egymásnak a lapjaikat, s valóban az egész óra azzal telt el, hogy mindent elolvastak . A csöngetés előtt 10 perccel előrementem, és mondtam, hogy kérem vissza a könyv lapjait, el akarom vinni.
S ekkor egy elemetális és egyöntetű "lázadás" tört fel belőlük, s kijelentették, hogy ez nem az enyém , ez az övék, (igazuk volt ) s nem adják vissza, mert ők a sajátjukat haza akarják vinni. Újra azokat a fiatalokat láttam akik 4 évvel korábban a felső tagozatba léptek .
Megmondtam nekik, hogy én képtelen vagyok az általuk felsőben megszokott-módon létezni a tanórákon. Ha képesek együttműködni , képesek gondolkodva tanulni akkor maradok, ha nem, semmi gond akkor jön majd más, aki alkalmas arra, hogy fegyelmezze, jutalmazza - büntesse őket.
Hosszú csend lett. Meglepődtek, hogy rajtuk áll a döntés. Tessék maradni szólt halkan az egy fiatal hölgy, s kórusban helyeseltek a többiek.
Így az elkövetkező két hónapot, -ha nem is Freinet-esen - , de komoly munkával, tanulással együtt töltöttük. Újra értelmes hozzászólások, elgondolkodtató kérdések, megállapítások hangoztak el tőlük. Eredményes, szép időszak volt, örültem, hogy újra együtt lehetünk.
Freinet gondolatával - mondanám inkább iránytűjével zárom ezt a bejegyzés. Megerősítve, hogy a beszélgetés, a vita az egyik alappontja az egész Freinet módszertannak. Kihagyhatatlan része a mindennapoknak. Számtalan formában kap teret. Nem csupán élőszóban. A szabad önkifejezés összes technikájában is a közlés, a mondanivaló megformálása , átadása a kulcs.
