Nem csodálkozom, hogyha felmerül mindenkiben a kérdés , sőt a kétely, hogy Szép, szép, de mi van a tananyagokkal, a tantárgyi követelményekkel, kompetencia vizsgákkal , és hasonlókkal?
Mielőtt erre megadnám a választ egy kicsit visszaugrom a '80-as évek elejére, pontosabban arra, hogy én hogy éltem meg tanítói munkámban azokat az éveket. A fekete-fehér tankönyveket, a tantárgyi követelményrendszert (amit egyébként azóta is visszasírok), a 32-34-es osztálylétszámokat. Nekem az volt a problémám velük, hogy minimális képi kultúrát sem adott hozzá, a tanulandó anyagokhoz. Így mindig nagy paksamétákkal mentem az óráimra. Otthonról művészeti, és ismeretterjesztői albumokat cimpelve, hogy felkeltsem jobban a tanulóim érdeklődését. Ebben nőttem fel.
A nagyapámmal esténként diafilmeket néztünk , Elsősorban azokat amelyek a következő napon magyar vagy történelem órájához kapcsolódtak, s leellenőrizte, hogy valóban jó-e a film, nem akad vagy hasonló. Alsósként már ismertem az összes felsősöknek szóló diafilmet. János vitéztól Dózsáig Tolditól a Nándorfehérvári csatáig. Népmesék sokaságát levetített formában néztem esténként újra és újra, mert az volt épp a tananyag valamelyik osztályában- .
Nekem ez volt az alap. A színes, kort is megmutató képi világ. Ez volt a normális számomra, alaphozzáállás , hogy a pedagógus odaadja minden ismeretét, tudását a diákjainak.
Nem csak a nagyapám volt ilyen abban az időben. Rajongtam a fizikai kísérletek miatt a fizikáért is., mert a tanárom (később igazgatóm) oly élvezetesen , lelkesedéssel tartotta óráit .hogy átragadt rám is a tantárgy szépsége, logikája. Megtapasztaltam, - amíg Ő tanította a matematikát, azzal is jól boldogultam,- majd mikor más vette át a tantárgyat, megsemmisültem. Volt úgy, hogy képtelen voltam válaszolni a kérdésére. s gyűjtöttem be az egyeseket sorra.
Én is úgy gondoltam, mikor tanítani kezdtem hogy nagyapám és nagymamám és más szeretett tanáraim nyomdokaiban kell járnom. Máshogy kell "átadnom" a tananyagot. Meg kell mutatnom tanítványaimnak azt a sok szépséget, érdekességet amit ismerek. Mindenféle művészeti, ismeretterjesztő albukmokal jártam az iskolában, hogy minél többet megismerhessenek belőle tanítványaim is.
Volt is némi hatása, de nem volt áttörő eredménye. Ez nagyon elgondolkodtatott. Előszőr mindig magamban kerestem a hibát, Nem készültem fel minden lehetőségre? Nem jól állítottam fel a tanóra sorrendjét? Nem volt elég érdekes számukra amit mondtam?
Pár év gyakorlat után rájöttem, hogy az alapprobléma az, hogy a feladatokat gyenge színvonalon teljesítő tanítványokat tudásbeli hiányosságok tartják vissza a jobb eredményektől. Akkor még voltak a pedagógusok kötelező óraszámába beszámított, kötelezően elvégzendő korrepetálós órák, 2-3 óra hetente bizosan. Ez enyhített is valamit a helyzeten, mert egyénileg vagy kiscsoportban lehetett felzárkóztatni, bestoppolni a tudásbeli hiányokat de ettől még az órán küzdeni kellett minden feladatteljesítéssel.
Mikor megismertem a Freinet pedagógia alapjait, 1989-ben, a Búbántvölgyben villámcsapásszerűen hattott rám a felismerés. Igen! Ezt kerestem mindig is! Milyen EGYSZERŰ A MEGOLDÁS! Fordítva kell működtetni - az akkor differenciálisnak nevezett - rendszert. Hiszen tapasztalom nap, mint nap, hogy hiába gondolom át kinek milyen feladat lenne jó, 30-34 gyereknél ezt menedzselni, kiosztani, ellenőrizni reménytelen. Ráadásul én magam a tanulmányi eredmények szerinti " kasztokba" rendezem őket, holott pont ellenkező a célom. Azt szeretném, hogy tanulmányi eredménytől függetlenül tudják egymást becsülni, tudjanak bátran együttműködni azok is akik egyébként nem a legjobb barátok.
Nagy lelkesedéssel vetettem be magam a MUNKAKÁRTYÁK készítésébe, és abba az új lehetőségbe, hogy nem nekem kell eldöntenem ki mit csinál a tananyagfeldolgozás során , hanem majd ők kiválasztják melyik feladatcsoportot választják. S mivel ŐK választhatják meg mit végeznek el , egyúttal felelősséget is vállalnak az elvégzésért.
Ennek kipróbálása épp oly katartikus - felszabadító volt számukra mint nekem, mikor rádöbbentem, hogy ez a megoldás, a tanítási problémáim megoldására.
Nagyon röviden átállt az életünk erre a szisztémára. S már nem az volt a kérdés számomra, hogy ez hatékony, jó módszer-e? Hanem az, hogy akinek gondolatban számon az egyik feladatcsoportot választja-e? Szigorúan tartottam magam a saját elhatározásomhoz, senkinek sem mondom meg, hogy én melyiket gondolnám neki megfelelőnek. Az elején voltak tőlük erre kifutó kérdések, de távol tartottam magam a döntéseiktől, biztosítva őket, hogy bármelyiket választják, és segítségre van szükségük közben, szóljanak és megyek magyarázom, segítem a megoldást .
Hatalmas lelkiteher esett le a vállamról ezzel a technikával.
- Egyrészt nekem öröm volt elkészíteni a munkakártyákat, mert beletehettem azokat a kiegészítő képi, és szöveges indormációkat amiket fontosnak tartottam átadni számukra,
- Másrészt jól struktúrált feladatcsoportokat tudtam összeállítani. ami egyrészt mindig megerősített valami korábbi gyakorlásra fontos ismeretet (vázlatírás, kiválasztani tudását részeknek stb..), és tartalmazott valami új dolgot is számukra.
- Az, hogy el kell olvasni magát a feldolgozandót az minden csoportban alapnak számított.
- Az, hogy a feldolgozására milyen lehetőségeket kaptak, az függött attól, hogy mit akartam erősíteni, bennük éppen. A dramatizáló képességüket, vagy épp szókincsbővítésüket, vagy azt, hogy kimásolják a számukra fonto részt-ezzel gakorlva magát az írást, heéyesírást, és sok minden más is nyitott út lett számukra.
- Nem kellett a padban magányosan ücsörögni és várni, hogy kicsengessenek, hanem aktív emberkékké válhattak,amilyen alapból a természetük.
- A munka végeztével a kötelező PLÉNUMON így minden elhangzott, megmutatásra került ami az adott anyaggal kapcsolatosan megszületett, ami közkinccsévé is vált.
- Mindeki úgy érezhette, hogy az Ő munkája egyenértékű a másikéval, s ő is gazdagította az ismereteket és Ő is gazdagodott a többiek munkájának ereményét látva , hallva.
- A tananyag feldolgozásán, megtanításán, megtanulásán túl van egy nagyon fontos- a gyerekek életére igen nagy hatással bíró következménye ennek a szisztémának.. Megismerik, gyakorlatot szereznek a választás-döntés és annak követezményeinek elviselésében, valamint a konklúzók megtételében önmagukra vonatkozóan. Anélkül, hogy súlyosabb következményei lennének, hiszen a következő alkalommal dönthetnek másképp, más szempontok alapján. Ezért is jó ha gyakran kerülnek ilyen helyzetbe. Segíti a reális önkép, döntési mechanizmusaik kialakulását, tudatosulását. Ez biztos, hogy hiányzik a magyar pedagógia rendszeréből, pedig sokkal fontosabb mint akár maga az adott tananyag .A pedagógusnak pedig nagyon megkönnyíti, és hatékonyabbá teszi a munkáját.
Felmerülhet jogosan a kérdés, hogy lehet-e ezt minden nap így csinálni? Természetesen nem lehet sőt nem is kell. Maga a szemlélet viszont ott lehet, és szerintem jó is ha készségszinten ott van a pedagógus eszköztárában- Minden új ismeretet, gyakorlást tartalmazó órában. Ha szereti ezt kártyákra rögzíteni az annyiban praktikus és jó, a hogy a gyerekek bármikor elővehetnek régebbi anyagot. s akár megcsinálhatják egy másik "kifutását".Különösen hiiányzások pótlásához nagyon sokat segít számukra.
A hatásfok ugyanaz, ha "csak " a táblára felírja a különböző csoportokat alkotó feladatokat és hagyja dönteni a diákjait, hogy ki melyiket választja.
Fontos azonban, hogy a nevével vállaja fel, vállaljon felelősséget a munka elvégzésére. S tudjon segítséget kérni közben ha szükséges, ne üljön semmibe meredve a feladata fölött.
Így a pedagógus ott és abban tud segíteni amivel továbblendítheti diákját az ismeretszerzése útján. S nem mellesleg hozzáadhaja a tananyaghoz - a feladatok átgondolása által- ami számára fontos ismeret, gyakorlandónak ítél feladatsor stb.
Egy "ősidőkbeli" azaz 1990-es munkakártya sorozatom 2 darabja és az akkori tankönyvből kifényképezett részlet, amihez készítettem . (zárójelesen:elgondolkodtató, hogy akkoriban még nem féltették a fiatalokat az olvasástól, -igaz akkor még a régi , hagyományos szótagoló olvasástechnikát kaptak elsőben és megtanultak olvasni )
- Azt, hogy egy téma , tananyagrész feldolgozása többféle megközelítés ajánlásával, a tanulókat passzívból cselekvőké változtatja.
- A választható feladatok szolgálhatják a minimum követelményeinket , valaminek a gyakorlást, az egyik lapon, / vagy táblai felírásban rögzítve /
- Míg a másokon a téma kibontásának más szempontjait tárják a gyerekek elé, ami egyenrangú a könyebb vagy akár nehezebb feladattal.
- Ezek a saját döntéseink, a saját haladási elképzeleséink osztállyal. Régen differenciálásnak mondták.
- Viszont kihagyhatalanul fontos, hogy az egész osztály, csoport megtekintse , meghallgassa, megnézze, az összes feldolgozási eredményt. Így mindenki a legteljesebb képet kapja meg, aminek ő maga valamelyik részben létrehozója is volt. Ez maga a Freinet szemlélet egyik sarokköve. Nem az, hogy a választási lehetőséget milyen megjelenésben kapja meg a tanuló, hanem az, hogy a választást munka is kell hogy kövesse és arról be is kelljen számolnia- Ha ez csak egy bekezdés lemásola volt számára, akkor azzal kell elszámolni, ha valamit rajzban jelenített meg abban, ha verset írt, tartalmat, vagy vázlatot írt, , vagy táncolt, elbábozott akkor azt mutassa is be.
- Önmagában a választás nem elég, azt teljesítenie is kell. S ki tudná nála jobban, hogy az adott órán, ő mire képes a legjobb hatásfokkal? Nem a tanár, csak Ő maga.
