BESZÉLGETÉS és a VITA is - módszertani elem

Képzeld  el, hogy reggel úgy kezdődik a tanítási napod, hogy körbeültök, s valaki elkezd mesélni az előző napjáról, vagy  az éjszakai álmáról, vagy a reggeli indulásáról,   Aztán más  folytatja, és lassan körbeértek, s  te is szóhoz jutsz. Lehet, hogy  mondasz  valamit saját magadról, lehet, hogy csak lezárod azzal, hogy milyen tevékenységekkel,  feladatokat készültél  aznapra , s hogy  milyen  "ellenőrzési pontokat"  iktattál be  a teljesítésük során. Ki, mikor  van kész a vállalt  feladatával, mik a kritériumai-? Aztán megbeszélitek, az időkereteket és utána elkezdi mindenki  a munkát. Vagy frontálisian, vagy  már csopottokban rögtön. S te nem azzal töltöd a tanítási napodat, hogy  irányítász, csendre, türelemre intesz, hanem segítesz hol egyiknek, hol másiknak  megbírkózni a feladatával, amíg a többiek  egyénileg vagy kis  csoportban  munkálkodnak. Mindenkivel tudsz  személyesen foglalkozni, tudsz segíteni   személyre szólóan.

Idilli állapot- nehezen elhihető, de  a  Freinet-s  hétköznapoknak elsőben  ez a természetes  menete. MInthogy az is , hogy a tanítás vége előtt  fél órával  újra a körben ültök mindannyian, s mindenki -egyenként  számot ad  arról, hogy mit végzett el aznap a feladatokból.   (Ezt  a részt  hagyják ki  azok akiknek megtetszik  a beszélgetőkör, pedig ez  legalább annyira  fontos része  a "beszélgetésnek" mint a reggeli  indítása   a napnak.

S aztán egyszercsak , hirtelen   kb 2-3 hónap után összefog pár gyerek (általában a fiúk közül) s bejelenti a reggeli  beszélgetőkörben, hogy ők ezt unják, nem érdekli őket, s ők nem akarnak a beszélgetőkörben ülni.

Meglepődsz,  elkeseredsz  - amikor ezt először éled át-, de hát miért? Olyan jól működött eddig. Hogy fogjuk akkor  továbbiakban indítani  a napot? - zakatol benned. Az osztály nagyobb fele meg   vitatkozik a kis csoporttal, hogy márpedig ez kell, ez  így jó  ahogy van. Ők meg változatlanul azt  mondják, hogy nekik unalmas, ők inkább mást csinálnak helyette. 

Milyen egyszerű volna  a beszélgetőkör megtartók mellé  állni, és minden maradna  a régiben! Győzött a többség és  kész! De tudod, hogy nem teheted, komolyan kell  venned  a kisebbség igényét, gondolatait is, viszont  nem eshetsz át  a ló túloldalára, hogy jó akkor  legyen amit  Ők akarnak. Olyan alternatívát kell ajánlanod ami mindkét  tábor  számára  elfogadható.

S nyílván ott  van  történetben  a te saját igényed, hogy : reggel azzal kezdődjön a nap, hogy a  feladatokat NEM  előttük állva  osztod ki, hanem  körben ülve,- velük egy magasságban- , elmondod, megbeszélitek, finomhangoljátok - mint ahogy eddig is volt

Tipikus  kecske-káposzta   helyzet.  Felajánlod  tehát, hogy rendben  egy hét  próbaidőre  elehagyjáok a reggeli és déli bszélgetőköröket, de egy hét múlva  visszatértek a tapasztalatokat megbeszélni, és  egy olyan  szabályrendszert  kialakítani ami a tanulságokból megfogamazható.

Nem lelkesen- de elfogadja  a próbaidőt mindkét  tábor. MIndegyik többet szeretett volna elérni, s ily módon vesztesek, de azt belátják, hogy abban legalább egyetértenek - hogy   nem sikerült az akaratukat érvényesíteni teljesen. 

A próbaidő alatt kínosan  ügyelsz arra, hogy ne rángasson bele  semmilyen kis csoport mini beszélgetőkörbe -pedig  megpróbálják minden nap, de  ellenállsz, Őrködsz a megállapodás felett, csupán azt teheted, hogy  kéred írja/ rajzolja le az élményét, s gyűjtitek egymás után összeraagsztva a lapokat. Megnézheti aki akarja, de nem ültök le beszélgetni róla. 

A kijelölt  napon viszont  leültök (ők is akik  nem akaták a beszélgetőkört  a továbbiakban) és megbeszélitek a tanulságokat.  Hangzanak az élmények, érzések  egymás után, S ezek teljesen ellentétesek  felszabadultáság érzés  a kis  csoportnak, szomorúság a többieknek. S aztán jönnek a közös tanulságok, s  jön az újabb megállapodás. Reggel 5-10 percre összeülünk a körben, hogy  megbeszéljük a napi feladatokat, és  hétfőn és esetleg csütörtökön továbbra is lesz  beszélgetőkör  annak aki részt szeretne  venni   benne.  Aki viszont nem vesz részt rajta, nem alakíthat  egy külön  kiscsoportot, hanem saját padjánál valamilyen csendes  tevékenységgel kell elfoglalnia  magát. 

Végülis ez aztán tartósnak bizonyult és kitartott  4 éven át. 

Ekkor  értettem meg igazán, hogy akkor csinálom jól elsősökkel a beszélgetőköröket, ha eljön az idő, hogy fellázadnak ellene egy idő után. S később, ez szerencsére, minden  új csoporttal megtörtént, ami megnyugtatott, mert tehát  mernek, ellentmondani, titakozni, kiállni saját  maguk véleményéért, és ez a nevelési célom.

Beszélgetőkör volt akár napközben is  később egy -egy probléma, (pl radír lopás miatt) vagy új projekt  megbeszélésekor Harmadikban, negyedikban már nagyon komoly témák kerültek elő ezeken a beszélgetéseken    megbeszélésre, kimondásra, megvitatásra. A környezetvédelemtől kezdve, az ufókig, széles  a skála.  Ami éppen a környezetükben borzolta kedélyüket, vagy épp közös élmény átbeszélését  szolgálta, de  a reggeli összeülés az jobbára csak a feladatok megbeszélésére  korlátozódott. 

Az Öbölháború idején, olyan elsodró erejű volt a "bevonódásuk" a tv által közvetített  hírekbe, hogy két héten keresztül minden reggel az volt az első, hogy ezeket mesélték, lerajzolták, szövegbe foglalták. Egyszerűen reménytelen volt  bármilyen iskolai feladathoz hozzáfogni, míg ki nem adták magukból a félelmeiket, kérdéseiket. Egy külön könyv is készült ezekből a rajzokból, írásokból, úgy, mindenkinek  saját lapja lett benne . Melyet én őriztem a továbbiakban, féltve őrzött kincsként. 

Négy  év múlva a - sors  kiszámíthatatlan  útjaként - egy komoly  konfliktus megoldásává vált ez a könyv számukra és számomra egyaránt.

Nyolcadikos korukban  elvállaltam két hónapra - a kolléga  hosszantartó betegsége miatt- a történelem órákat  náluk - a saját első osztályom mellett  természetesen-. 

Mikor először  bementem hozzájuk azonnal tapasztaltam, hogy bár  még mindig szeretettel, gondolnak  vissza    a közös éveinkre, de oly messzire  kerültek attól amiben annak idején  dolgoztak, hogy reménytelen projektben  végigvini a tanyagot. Részint mert  45 perces órákra szabdalva éltek, másrészt oly mértékben  megtanultak " iskolásként"  viselkedni, hogy csak  kapkodtam a fejem  Az önálló munkavégzést  már nem akarták. Passzívan viselkedtek, Olvassam / mondjam el,  amit akarok, addig ők elvannak a maguk dolgaival, esetleg   bemondanak  valami "jópofát"  s eltöltődik az a 45 perc. Egyébként is kit érdekel a II. világháború mit  tananyag?  A jótanulók persze  tanulni szerettek volna, de a nemérdeklődő nagyobb rész mindig tett arról, hogy ez se  valósulhasson meg teljesen.

Komolyan elhatároztam, hogy  én lemondom ezt a  helyettesítősdit, alkalmatlan vagyok már  a hagyományos  pedagógiát képviselni, fegyelmezni, fenyegetni, büntetni-jutalmazni. 

Adtam magamnak egy utolsó lehetőséget a következő órára. Szilárdan eldöntve, hogy megmondom nekik, elengedem ezt a dolgot. Jöjjenek minden órára hozzájuk az épp aktuális  helyettesítő tanárok, és - tulajdonéppen,mérgemben és elkeseredésemben -  búcsúzóul bevittem  a négy év előtt készített könyvüket, az Öbölháborúról. 

Én ezeket a gyerekeket  akartam tanítani, de belátom, hogy eljárt felettem az idő. 

Ami ez után következett, az alapjaiban változtatta meg az Ő és az én elkövetkező 2 hónapomat. Mérges  voltam ezt nyílván  érezhették. Letettem az első asztalra  asztalra  a könyvet, s mondtam, hogy ma  ez a tananyag, és egyben az én búcsúm tőlük.

Hátramentem a terem  végébe. A könyv köré  gyűltek, s mivel csak egy szalaggal volt összefogva a lapok erdeje, kibontottták és mindenki elvitte a maga  lapját.  Pár perc után néma csönd  ereszkedett a teremre, majd   apró suttogásokat hallottam.  Mutogatták egymásnak a lapjaikat, s valóban az egész óra azzal telt el, hogy mindent elolvastak . A csöngetés  előtt  10 perccel  előrementem, és mondtam, hogy kérem vissza  a könyv lapjait, el akarom vinni. 

S ekkor egy elemetális  és egyöntetű "lázadás"  tört fel belőlük, s kijelentették, hogy ez nem az enyém , ez az övék,  (igazuk volt ) s nem adják vissza, mert ők a sajátjukat haza akarják vinni. Újra azokat a fiatalokat láttam akik 4 évvel korábban   a felső tagozatba léptek . 

Megmondtam nekik, hogy én képtelen vagyok az általuk felsőben  megszokott-módon létezni a tanórákon. Ha képesek  együttműködni , képesek gondolkodva tanulni akkor maradok, ha nem,  semmi gond akkor jön majd  más,  aki alkalmas  arra, hogy fegyelmezze, jutalmazza - büntesse őket. 

Hosszú csend lett. Meglepődtek, hogy rajtuk áll a döntés. Tessék maradni szólt halkan az egy fiatal hölgy, s  kórusban helyeseltek a többiek.

Így az elkövetkező két hónapot, -ha nem is  Freinet-esen - , de komoly munkával, tanulással együtt töltöttük. Újra értelmes  hozzászólások, elgondolkodtató kérdések, megállapítások hangoztak el tőlük. Eredményes, szép időszak volt, örültem, hogy újra együtt lehetünk. 

Freinet gondolatával - mondanám inkább iránytűjével zárom  ezt  a bejegyzés. Megerősítve, hogy a beszélgetés, a vita az egyik  alappontja  az egész  Freinet módszertannak. Kihagyhatatlan része a mindennapoknak. Számtalan formában kap teret. Nem csupán élőszóban. A  szabad önkifejezés összes technikájában is a közlés, a mondanivaló megformálása , átadása  a kulcs.