A Nagykovácsi Táj-kertben (1999)

Freinet nagy  hangsúlyt fektetett a közvetlen környezet megismerésére. S mivel  számomra is  igen fontos  volt mindig a  falunkkal való természetes és  gyakori kapcsolat , így  osztályaimnak a  legkülönbözőbb  helyi  tanulmány utak, kirándulások rendszeresek  voltak, Ezekből jó néhányról be is számoltam már. Most azonban egy  olyan kirándulás emlékképeit mutatom be  amik korábban  nem jöhettek volna létre, hiszen egy akkor   friss   magánvállakozás a  TÁJ-KERT volt az úti cél.

Fiatal   házaspár nem sokkal korábban hozta  létre a  Nagyszénás oldalában, tehát a "falu  felett" azt a szabadidős kertet amelybe  a pónikkal, csacsikkal, birkákkal, kecskékkel való ismerkedés, egy ügyességi játszótérrel    volt kiegészítve.

A hozzá vezető út maga is  jó kihívás volt másodikos tanulóimnak, hiszen elég nagy színt különbséget kellett gyalog leküzdeni a meglehetősen meredek hegyoldalon. Mindezért persze   pótolt bennünket a csodás  falura néző panoráma.  Többeknek ez teljesen  új élmény volt, mert nem jártak még ilyen  "magaslatokban" gyalog.  Mások viszont  pont erről környékről jöttek minden  nap iskolába. A fenn és lenn viszonyai közvetlen tapasztalattá alakultak.   Nemcsak "képi" szinten, hanem  a levegő "ízét" is másnak érzékelve.
 
A táj-kert  megbújt / elbújt ugyanakkor  a fák  alatt, külön  elszigetelt  világot alkotva.
 
A hegyi kaptató kicsit kifárasztotta  az amúgy lelkes  osztályomat, s boldogan pihentek meg a nagy fedett terasz  asztalai melletti padokon , hogy étkezés  és  erőgyűjtés után  birtokba  vegyék  a táj-kertet. Invitálóként kecske tejet  kaptunk és kecske sajtot. Csupa olyan dolgot ami  akkoriban teljesen újnak számított diákjaim nagy  részének. Gyerek koromban én bizony rendszeres ittam kecske tejet. Akkoriban gyakran a tejhez-húshoz jutás  miatt tartották, viszont a kecske sajt nekem is újdonság  volt.
Gyerek koromban az nem volt még szokásban  falunkban.

Igazán jó hangulatú, élmény dús helyi kirándulásnak az Életünk könyvében is nyoma  maradt. Tizen éven túli emlék ez, de "átsüt" a rajzokon,  és a hozzá fűzött rövid mondatokon  ennek a napnak sok örömteli pillanata. Vezetett  persze a lovaglás élménye, de más élmények is  papírra kerültek  másnap amikor  az előző nap élményeit  beszéltük meg .
Bátran használták a montázsolást, nyomatos kép alkotást, hogy  az minél gyorsabban és  pontosabban  fejezze ki érzéseiket.
Íme: (rákattintva  nagyobb méretű lesz  és elolvashatók a gyerekek  gondolatai is)




A lovagláson kívül azonban más  témájú rajzok is készültek a kirándulás után .Telve  vidámsággal, színekkel, s jó hangulattal.  Pontos lenyomataként ennek a napnak.

 
Freinet felesége és  egyben kollégája is - ki  maga is  grafikus volt- külön tanulmányt   írt a gyerekrajzok  szerepéről, fontosságáról. Külön kiemelve, hogy a rajzok, festmények  vagy más technikával készült képi alkotások  sokkal több információt  hordoznak  mint  a leírt szavak.
 
Erre a fél napos kis   kirándulással egybekötött programra  nem igen emlékszik egyik résztvevője  sem -úgy gonodlom-. A képek azonban megőrizték azokat a mély érzelmi  megnyilvánulásokat amit a gyerekekben akkor  létrehozott.
 
S bár ezek elfelejtődnek, de  a képek  több év távlatából újranézve  előhozzák azokat a mélyen ülő érzéseket amelyek akkor  bennük voltak..
 
A legelső olyan osztályomnál  ahol a Freinet pedagógia  technikáit kezdtem alkalmazni, pontosabban  kipróbálgatni ( 1988/89 és az1989/90 es tanév során)  valóságban is megtörtént egy ilyen  felidézés.
 
Amikor negyedikesek voltak akkor  volt a romániai forradalom és rendszer váltás. Egyszerűen megkerülhetetlen volt az ezzel való  foglalkozás, mert a gyerekek az otthon hallott hírekkel, rádiós és  tv-s események feszültségével jöttek iskolába. Ahhoz, hogy lehessen  tanulni, dolgozni, muszáj volt  reggel a hírekben hallottakkal kezdeni valamit.  Sok megrázó gondolat, kérdés volt bennük, nem tudtak semmivel sem foglalkozni amíg ezeket meg nem osztották egymással. Tehát  a kérdés számomra az volt, hogy hogyan tudom ezt valahogy mederbe   szorítani időben- és  formában egyaránt. Ezért  felajánlottam nekik, hogy kezdjük  ezzel a  napot, de ne  beszélgetőkört fordítsuk erre, hanem aki  ezzel akar  foglalkozni,  rajzban, szövegben  jelenítse meg  a gondolatait érzéseit . Nagyméretű 4-eseket  vágtam ki színes  papírokból- kérésüknek megfelelő színből és ezekre  ragasztották rá írásaikat, rajzaikat. Ezeket napról napra bővítettük  (talán 2 héten át, míg le nem csillapodtak az események). Igen  megrázó és tanulságos  könyv született belőlük -ezzel  a különös  formával.  Belekerült a többi, Életünk könyve közé  a polcra. Időnként elővették , beleolvastak. Aztán felsősök lettek és  ez nálam maradt a  többi életünk könyvével együtt.
Csaknem pontosan  négy évre  rá azonban újra szerephez jutott ez a könyv. Ugyanis   a történelem tanáruk tartós  betegsége miatt  vállaltam , hogy 2 hónapon keresztül helyettesítem  osztályukban a kollégámat. S elhűlve tapasztaltam, hogy a korábban oly szorgalmas  , lelkes  tanulóim jó része  nem igazán akart  energiát  befektetni a tanulásba. Sőt azt mondanám  fél vállról vette a történelem tantárgyat.
A II.vh. volt épp  a tananyag. Normandiai partra szállás és egyebeknél tartottak  éppen. Az nyílván való volt, hogy heti 2 szer 1 órában  nem lehet Freinet  technikákkal  dolgozni, de engem nem is ez bántott , hanem az a közöny amit  láttam egy jelentős részén az osztálynak. S tudtam hogy ezen a "falon" kell  valahogy rést ütnöm, hogy elérjek valami eredményt a történelem tanulásuk terén. Ezért fogtam azt a  Életünk könyvét amit negyedikes korukban a  románia forradalom idején készítettek és bevittem magammal a következő órára. Mondtam az első feladat, hogy keresse meg mindenki a maga lapjait és olvassa el újra. Meglepődtek nagyon, s lázasan keresgélte mindenki a saját  írását, rajzát. Az óra  jelentős része  a könyvük újraolvasásával  telt el,  de megérte . Visszataláltak magukhoz. Többet nem volt kérdéses, hogy  a tananyagból fel kell készülni a következő órára és  persze oda kell figyelni az órán is.  Ez az  egyetlen olyan  életünk könyve,  pályafutásom alatt, amit  a gyerekek lapokra szedve, személyekre  bontva   visszavettek. Nem engedték ugyanis az óra végén, hogy újra összefűzzem. Mindenki haza  akarta  vinni  a saját oldalait- a saját történelmét.