Az előzó bejegyzésben említett Ősz Gabriella műhelye az írógéppel, szitanyomóval, nyomdázható betűkkel a délutáni választható tevékenységhez tartozott. A szobát amelyet műhelynek neveztünk, ahol újságlapok készültek, a nyomdafesték jellegzetes illatával vegyítve , a koszossá vált ujjainkkal nyomtatás közben újra és újra felkerestük. Gyerekek és felnőttek egyaránt. Bárki írhatott, rajzolhatott , s Gabiék segítségével ezekből a gondolatokból, hangulatokból elkészült a szitanyomásos Búbánatvölgyi Újság. Ráadásul két nyelven. Ugyanis volt két német kolléga is, Walter és Maria, akik egy németországi Freinet iskolában tanítottak és Bene Ágnes, itthoni német szakos Freinet szemléleltű középiskolai kollégánk is aktív részese volt a megvalósulásának.
Kezdetben nehéz volt elhinni, egyáltalán azt is, hogy fontosnak tartják a vezetőink a gondolatainkat, ráadásul meg is akarják örökíteni. Nem voltam , nem voltunk hozzászokva ehhez. Ez a szabadság érzetének megtestesülése volt 1988-ban.
Ez az élmény - erősített meg abban, hogy a diákjaimnak is hasonló felszabadultságot okozhat ez, így a következő 1988/89-es tanévben már ősszel elkészítettük első újságunkat, aminek a MI ÚJSÁGunk nevet adták -hosszas vita , de végül konszenzus után.
Természetesen nem volt írógépünk, se szitanyomónk. Így a legegyszerűbb módszert -a kézírást választva- és A4-as lapra ráragasztva tetszésük szerint. összeállt az újságunk. Melyet a szülők segítségével (anyagi és munkájuk által is) az osztály létszámának megfelő pédányszámban fénymásoltak. Mindenki megkapta , a saját példányát, és mivel színes képek nem voltak benne csak körvonalozott rajzok mindenki kiszínezhette a saját kedve szerint. Egy feltételem volt csupán, hogy mindenkinek legyen benne legalább egy mondata. Ez így is történt.
Kéthavonta új és újabb újságot hoztunk létre az élményeikből. Öntötték az írásaikat a tananyagokkal, életeseményeikkel, közös élményeinkkel kapcsolatban. Mindig ünnepnap volt, amikor az új pédányszámot a kezünkbe vehettük.
Ízelítő a MI ÚJSÁGunkból:
