Az Öbölháború idején, olyan elsodró erejű volt negyedikes tanítványaimnak a "bevonódásuk" a tv által közvetített hírekbe, hogy két héten keresztül minden reggel az volt az első, hogy ezeket mesélték, lerajzolták, szövegbe foglalták. Egyszerűen reménytelen volt bármilyen iskolai feladathoz hozzáfogni, míg ki nem adták magukból a félelmeiket, kérdéseiket. Egy külön könyv is készült ezekből a rajzokból, írásokból, mindenkinek saját lapja lett benne . Melyet én őriztem a továbbiakban, féltve őrzött kincsként.
Négy év múlva a - sors kiszámíthatatlan útjaként - egy komoly konfliktus megoldásává vált ez a könyv számukra és számomra egyaránt.
Nyolcadikos korukban elvállaltam két hónapra - a kolléga hosszantartó betegsége miatt- a történelem órákat náluk - a saját első osztályom mellett természetesen-.
Mikor először bementem hozzájuk azonnal tapasztaltam, hogy bár még mindig szeretettel, gondolnak vissza a közös éveinkre, de oly messzire kerültek attól amiben annak idején dolgoztak, hogy reménytelen projektben végigvinni a tanyagot. Részint mert 45 perces órákra szabdalva éltek, másrészt oly mértékben megtanultak " iskolásként" viselkedni, hogy csak kapkodtam a fejem Az önálló munkavégzést már nem akarták. Passzívan viselkedtek, Olvassam / mondjam el, amit akarok, addig ők elvannak a maguk dolgaival, esetleg bemondanak valami "jópofát" s eltöltődik az a 45 perc. Egyébként is kit érdekel a II. világháború mit tananyag? A jótanulók persze tanulni szerettek volna, de a nem érdeklődő nagyobb rész mindig tett arról, hogy ez se valósulhasson meg teljesen.
Komolyan elhatároztam, hogy én lemondom ezt a helyettesítősdit, alkalmatlan vagyok már a hagyományos pedagógiát képviselni, fegyelmezni, fenyegetni, büntetni-jutalmazni.
Adtam magamnak egy utolsó lehetőséget a következő órára. Szilárdan eldöntve, hogy megmondom nekik, elengedem ezt a dolgot. Jöjjenek minden órára hozzájuk az épp aktuális helyettesítő tanárok, és - tulajdonéppen, mérgemben és elkeseredésemben - búcsúzóul bevittem a négy év előtt készített könyvüket, az Öbölháborúról.
Én ezeket a gyerekeket akartam tanítani, de belátom, hogy eljárt felettem az idő.
Ami ez után következett, az alapjaiban változtatta meg az Ő és az én elkövetkező 2 hónapomat. Mérges voltam ezt nyílván érezhették. Letettem az első asztalra asztalra a könyvet, s mondtam, hogy ma ez a tananyag, és egyben az én búcsúm tőlük.
Hátramentem a terem végébe. A könyv köré gyűltek, s mivel csak egy szalaggal volt összefogva a lapok erdeje, kibontottták és mindenki elvitte a maga lapját. Pár perc után néma csönd ereszkedett a teremre, majd apró suttogásokat hallottam. Mutogatták egymásnak a lapjaikat, s valóban az egész óra azzal telt el, hogy mindent elolvastak . A csöngetés előtt 10 perccel előrementem, és mondtam, hogy kérem vissza a könyv lapjait, el akarom vinni.
S ekkor egy elemetális és egyöntetű "lázadás" tört fel belőlük, s kijelentették, hogy ez nem az enyém , ez az övék, (igazuk volt ) s nem adják vissza, mert ők a sajátjukat haza akarják vinni. Újra azokat a fiatalokat láttam akik 4 évvel korábban a felső tagozatba léptek .
Megmondtam nekik, hogy én képtelen vagyok az általuk felsőben megszokott-módon létezni a tanórákon. Ha képesek együttműködni , képesek gondolkodva tanulni akkor maradok, ha nem, semmi gond akkor jön majd más, aki alkalmas arra, hogy fegyelmezze, jutalmazza - büntesse őket.
Hosszú csend lett. Meglepődtek, hogy rajtuk áll a döntés. Tessék maradni szólt halkan az egy fiatal hölgy, s kórusban helyeseltek a többiek.
Így az elkövetkező két hónapot, -ha nem is Freinet-esen - , de komoly munkával, tanulással együtt töltöttük. Újra értelmes hozzászólások, elgondolkodtató kérdések, megállapítások hangoztak el tőlük. Eredményes, szép időszak volt, örültem, hogy újra együtt lehetünk.